41éves_szenvedéseim

 Ha felveszek egy tegnapi zoknit, és nem fürödtem az egál. Ha felveszek egy tiszta zoknit, és nem fürödtem, akkor én tisztább leszek egy kicsit. Ha tiszta zoknit veszek a tiszta lábamra, akkor egál.  Ha a zoknim felvesz egy koszos embert, és tiszta, akkor a zoknim egyel rosszabbul jár. De ez reggel, mikor kitaláltam, még sokkal jobb volt, vagy nem ezt találtam ki, és már nem emlékszem, így ez az egész elég béna lett.

 Nehézkes nap. Mikor nem azt csinálom, amit kéne. Hiányzik a reggeli ébredés, hiányzik a reggelizés. Egyedül vagyok bűntudatban. Hazamehetnék, de legyek már néha nem kiskutya.

 Néha szeretném elmondani Apámnak, hogy miért nem érzem magam jól a munkahelyemen, hogy miért nem tetszik nekem ez a pálya, ez az egész mérnökösdi. Meghallgatna, de nagyon nem tudna mondani semmit. Ő egész életében ezt csinálta, jól érezte magát, nem akart más lenni, csak kutató mérnök. Tervezni az elektromosságot, ülni nyákgyártó kemencék mellett, figyelni, hogy átmegy-e a jel. Nem is volt szüksége arra a képességre, hogy váltson, hogy megtegye a változás nehézkes lépéseit. Szóval miért mondjam el neki? Hogy tanuljon belőle? Hogy ez a nevelés, ez az előre kigondolt életút a fiának nem volt jó ötlet. Mondjam el, hogy rosszul érezze magát? Vagy hogy a következő fiával ezt már ne rontsa el? 77 éves volt idén. Nem lesz már következő fia, csak egy másik életben. Higgyek a reinkarnációban?

 Kicsit megnyugodtam. Az eső is elállt, pedig napok óta csak esett. Megy a tévé, nem figyelek sehova. Holnap jön a takarítóasszony. El kell tűnnöm 10-ig. Reggelim nincs sok. Két reklám között egy kis film. Van bennem vizelet. Nincs bennem mondanivaló. Pedig beszélnem kell. Néha keresem a megnyilvánulás formáit teljesen feleslegesen, máskor nem keresek semmilyen formát a nagy szükségek idején. Most egyedül vagyok itthon, jó így. De tudom, hogy van másik felem. A káró katonák vadásznak a TV-ben. Nem lehet így figyelni...  és ha egy szék leülne, akkor mi van? Mi a szék széke?

 Bal vállam kicsit fáj. Derekam kicsit fáj. Achileszem (bal) kicsit fáj. Fogam nem fáj. Bőröm nem fáj. Emésztésem többnyire rendben. Szívem nem fáj, de mindig aggódom miatta. Szemem ahhoz képest éles. Ahhoz képest, hogy számítógép előtt dolgozom kb. 20 éve. Szemüvegem sem veszem fel. Sokáig fájt a jobb sarkam. Talpi sarkantyú, mondták. Reggel  felkeltem, és úgy két percig fájt, ha ráléptem, de később elmúlt. Lusta voltam elmenni orvoshoz, de ezek szerint tényleg nem volt fontos. Azon gondolkodom mostanában, hogy miért halnak meg az emberek gyógyítható betegségekben. Talán csak nem szeretnek élni. Én sem mindig szeretek, és néha bennem van a lemondás. Miért dohányzom, holott tudom, hogy ez tényleg veszélyes. Miért nem megyek szűrésekre, ha pedig ingyen van, és nem is fáj? Játszom a kockázattal, és rábízom valaki másra, hátha meghalok, és akkor már nincs miért aggódnom.

 Ez a mindennapi bejegyzés azért nehéz, mert nincs jegyzetfüzetem, és hiába pereg rengeteg gondolat a fejemben, amikor írok, addigra már nincsenek sehol. Pedig sorsfordító gondolataim egyszer sokat érnek majd. De most, mikor itt ülök, alföld az agyam, javarészt űr. Kajakóma, hiába kávé. Pedig a vonaton, ahogy suhant a reggeli táj, még olyan ötleteim voltak, hallod.  Valójában pedig csak próbálom terelni a figyelmemet a feszültségről, ami bennem van egy hete, vagy kettő, nem is tudom. A kihagyott szerelmekről szól. A nőkről, akikkel így a tavaszi révületben nem lehetek pár, mert van feleségem, aki a párom. De a tavaszi révület nem hat rám úgy vele kapcsolatban, mint egyes nagyon vonzó, nagyon izgató terpesz fantázia nőkhöz kötötten. És nem is csak úgy testileg, de néha lelkileg is izgatnak, mint egy diákszerelemszerű álmodozásban. Persze megint csak ott állok, hogy a mostot nem adnám fel ennyiért, de a feszültség az feszültség. És ezt nehéz belevezetni a sportba, ez annál konkr...

A szemben álló hegyek felett sűrűsódik az ég. Elnehezül a levegő az akácok között. A napsugarak tompulnak, egyre lassabban esnek le a földre. A napozó nő kényelmesen lazul el, már nem kell félnie a leégéstől. Fejemben a gondolatömleny mézesen csorog csak. Lesz-e még idő megúszni ezt szárazon? Hamarosan el lehet engedni, a szabadtéri gondolatokat, és behúzódni a tető alá. Nézni kifelé, mint egy nyúl az üregből, álmosan, beletörődve.

 Ma este koncertre megyünk. Punnany Massive. Már azt hiszem, kinőttem, de azért lehetek még néha gyerek. Ha esni fog, elázunk a francba. Ha sütni fog, akkor hogy lesz este?  Amikor a táguló Nap bekebelezi a földet, addigra az emberiség már rég egyesült az univerzummal. Előbb csak csipre töltjük az agyunkat, de később már nem kell csip se, egyszerűen beleszivárgunk az éterbe a kollektív tudattal. Az étert meg nem bántja a Nap. Nem süt a szemébe, nem égeti meg a bőrét, nem.