41éves_szenvedéseim

Nem is az van, hogy mindig szar a kedvem, és ezért szomorú dolgokat írok, hanem az, hogy ha jó a kedvem, azt nem írom le. Mert nem érek rá irogatni. Akkor nevetni kell. Meg élvezni, hogy süt a nap, simogat a fű, csipognak a madarak. Az írás terápia. Az egészséges embernek nem kell kezelés, se gyógyszer. Az egészségnek alig van lenyomata. Vagy van, de nem oly jellemző, mint egy orvosi anamnézis. Így lesz az is, hogy a kalendáriumba kerülnek az egészség eseményei- születés, bizonyítvány, diploma, esküvő, stb. A könyvekbe meg a fájdalmak lenyomatai. És azt hisszük, hogy az írók mind szomorú, beteg emberek. De igazából csak amikor írnak. Nem mondom, hogy nincsenek ettől eltérő szokások. Nagyon sok vidám, és valóban erőtől duzzadó mű is születik. De kb. csak néhány polc az egész könyvtárhoz képest. Mondjuk az is gyógyír, ha tudjuk, fájdalmunkkal nem vagyunk egyedül, de nem jó beleragadni a közös önsajnálat langymeleg mocsarába- hogy egy közhelyes hasonlattal éljek, de valjuk be kellem...

 Van még egy kis időm. Táncolni. De nem táncolok, mert nem vágyom rá. De időm van. Táncolhatnék, futkoshatnék, köthetnék sálat, vethetnék keresztet, süthetnék kenyeret. Ennek mind lenne értelme, de nem teszem, mert a vegetálás mindennél biztonságosabb. Persze nem úgy,  mint a növények, mert a növények vegetálásán az életük múlik, akár bele is halhatnak, ha nem vegetálnak rendesen. Én csak ahhoz képest vegetálok, amit amúgy tehetnék egyébként. Szóval most átírok valamit, amit aztán majd előadok, és így egy kicsit kevésbé vegetálok pár percig. A bajom inkább az, hogy valójában kurva kevés az idő. Amúgy.

 Nagyjából mindegy, mit csinálok, most az úgy sem vezet semmire. Kint a hó, ablak előtt bent egy nő. Otthon egy másik nő. Tudásom a célomról szinte nulla. Körülöttem munka folyik. Emberek beszélgetnek a jövő termékeiről, amit majd beépítenek ide-oda. Talán hisznek is benne. Én meg nem akarom, hogy nagyon közöm legyen bármi ilyenhez. Inkább a  nőkhöz. Azt álmodtam, hogy két feleségem volt. Szép volt az új. Színházba is mentünk együtt.  Megvettük a felettünk lévő lakást, és egy lépcsőfeljárót kellett építeni ahhoz, hogy a második feleségem ott lakhasson fent és azon tudjak felmenni hozzá. Nagyon izgatott voltam emiatt. Hozzá kell szoknom, hogy csak egy feleségem lehet, és minden másik nő csak fantázia marad? Eddig eszerint éltem. Néha nehéz, néha nem.  A materializmus nem ad megoldást a halál utánra. Az nem megoldás, hogy mikor meghalsz, a tested biológia, és kémia reakcióira bízva eloszlik a földben. Ennyi. Sem nekem, aki félek a haláltól, sem a rokonaimnak, akik majd...