41éves_szenvedéseim

 Most hallgatom a Cserhalmigyörgyöt. Szeretem a Cserhalmit, bár nem sok filmjét láttam, csak párat. De jó ember, amikor beszél. Szeretem hallgatni. Mindig van mit hallgatni. És nagyon sok érdekes beszélgetés van a világban. Csak hallgatom őket világnak. Nem tartok meg belőle sokat. Meghallgatom, elfelejtem. Talán valahol megmarad valami apróság. De a lényeg már ugyanaz marad. Nem szabad komolyan venni a dolgokat, és a nem komolyan vétel viszont érdektelenségbe taszít. Minek csináljak valamit, ha nem komoly. Még mindig esik. Nagyon örülök, hogy végre esik. Az írásra sem lehet koncentrálni, amíg sztorikat hallgatok. A munkára sem lehet. De nem is akarok dolgozni. Előre kéne lépni egy lépéssel, minden elé. Amikor letoltam egy félév alatt két félév anyagát fizikából... De nem matekból! Abból nem tettem meg. Az nem érdekelt. A mai napig nem érdekel. Szorongok a gondolattól. 

  Szarnom kell, nem nagyon de igen.  A demotiváltságom törtetlen. Minnél később elkezdeni a munkát mindent nap, hogy aztán a  végén frászban befejezni, hogy mi maradt ki, mire lenne szükség még. Aztán úgy tenni, hogy nagyon sokáig kellett bent maradni. Valójában lehet, hogy át kéne állnom egy dél-este munkaidőre, úgy, hogy reggel csinálhatnék értelmes más dolgokat, amikhez van kedvem. Talán-talán. Valójában nem érdekel ez az egész. Elég rossz kimondani, hogy nincs ok, amiért előrébb akarnék lépni. A pénz nem nagyon érdekel. A kihívás nem nagyon érdekel. A népszerűség már nem érdekel. Emberekkel együtt dolgozni nem nagyon akarok. Kurvára nincs semmi, ami előrébb lökne. Csak a hitel. De hitelem sincs. Ó, hogy baszná meg. Úgy fogok meghalni, hogy semmi nem történt? És mennyire fog ez zavarni? Fog zavarni? Könnyebb lenne drogozni. Legyen kevesebb autó a világon. Legyen kisebb a forgalom. Azt hiszem, kurva szarul választottam állást is. Az egész emberséggel alig értek egyet. J...

 Az élet pótcselekvés. A halál, az a valami! Mondta a katona mielőtt meghúzta a ravaszt.  Ha van valami, ami minden embernek sikerül az életben, az a halála. Ugyan az önhalál nem cél, csak nagyon ritka esetben, mégis egy teljesítmény. Mindenkinek sikerül előbb utóbb. Ha feltesszük, hogy a halál siker, akkor alapot adhat valamire az önértékeléssel kapcsolatban is. Valami, amire biztosan képesek vagyunk. Nem mondhatják ránk, te még meghalni sem tudsz! Ebből viszont az következne, hogy a halál akaratlagos,  tehát megúszni a halált szintén akarat kérdése. Minden alakalommal, amikor a halál lehetősége felmerül, egyszerűen nemet kell rá mondani. Pont úgy, mint a megcsalás. Lehet rá nemet mondani, ha van hozzá kellő erőnk, vagy lehet rá igen mondani, ha valami más erőt hagyunk felülkerekedni. A halál, és a szerelem ezzel egy kalap alá kerül, azaz végzetes. A végzet dönti el, hogy megcsalsz, vagy meghalsz. De mind tudjuk, hogy a halál nem döntés kérdése, azaz mégsem tekinthető si...

 Betelt egy pohár, túl csordult, most már mellé folyik minden, ami eddig belefolyt, már felesleges. Illetve rosszabb. Mert nem csak kárbavész, hanem fájdalmasan rosszat okoz. Valahogy elveszi az életerőt. Zaklatottá tesz. És én voltam olyan hülye, hogy tegnap még rá is ittam. Mindig van a rossznak az a foka, amikor előveszem ezt a bloggot. Továbbra sem azért írom, mert nagyon jó a kedvem, vagy gyakorolni akarok bármit. Azért írom, mert annyira elbaszódik minden, hogy már mindegy, és ha írok róla, akkor lenyugtat. Az írás valóban lenyugtat, ha kivan az idegem. Egy elég összehangolt idegi feladat. Gondolkodni, írni, olvasni. Kikapcsolódik egy ideig a stresszem, elengedem a frászt. Ha egy pánikhelyzetben földrengésben, tűzben, viharban megoldást kéne találnom, lehet akkor is leülnék írni,  aztán rámdőlne egy fa.  Régebben másként rangsoroltam. Amikor az akkori barátnőmmel összebalhéztam, és rendezni kellett a helyztetet, majdnem lekéstem a nővérem esküvőjét. Kinyomtam a tele...

 Azt mondja, költözzünk el, valami jobb helyre. Persze nem külföldre, hanem a városon belül. Legyen szintlépés az életünkben. Ezt a szót használta. Én pedig azt sem tudom, melyik szinten élünk most. Volt egy organikus fejlődés az életemben. Egy biológiai alapú. Még nem tudok dugni, de már akarok. Már tudok dugni, és dugok is. Még többet kéne dugni új és új nőkkel. Már megint csak egy nővel. Elhatározni, hogy már csak ezzel, és akkor lehet gyerekünk. És erre a végén kiderül, hogy nem lehet gyerekünk. Itt ért véget az organikus fejlődésem. Ez nem olyan régóta van, de az biztos, hogy innét nekem nincs korált a lépcsőmön. Itt most beültem a lépcsőn a faltövébe, és nincs mibe kapaszkodjak. Azt hiszem, ezzel tudom leírni ezt a helyztet a legjobban. Persze, lehet, hogy valaki mással kéne megíratnom, mert én nem írok olyan jól, mint szeretnék. De ezekről a jegyzetekről csak én tudok. Ezeket csak én írhatom. És ezek sem lépnek új szintre. 

 A puncijára gondolok ha nézem. Hogy milyen. Kinyílt, zárt, laza, vagy feszes? Befordul-e maga alá, vagy itt fent kezdődik? Ha csak áll meztelenül, akkor látszik az ajkak teteje? Nedves, vagy száraz. Megharpja ajkait, ha belehúzom az ujjamat? Megfeszül, és hátra veti fejét, ahogy belenyalok? Nem,  még nem nyalok bele, mert az túl intim lenne. Egyébként is, borotvált? Olyat ebben a korosztályban már nem nagyon látni, hogy valaki bozontos. Bár ki tudhatja biztosan. Az egészet csak elképzelem. Áll velem szemben, munkáról beszélgetünk, határidőkről, adatokról. De én közben a puncijára gondolok. Vagy arra, hogy gondolhatnék a puncijára, de akkor nem tudnék beszélni a munkáról. Elég nehéz ezt így egyszerre. És egy darabig még ez lesz. Aztán egyszer majd valami történik, még nem tudom micsoda. Nagyon részegek leszünk, és bevallom, hogy mire gondolok. Vagy ő vallja be, hogy arra gondol, hogy én arra gondolok-e. És akkor majd azt mondja, hogy nekem férjem van! Vagy én mondom, hogy dehá...