ne várj mást

 Benne élek egy világban, ami a fejemben zajlik. Kinézek belőle, látom a többieket. Nem részei a világnak. Van a létezésemben valami hosszanti érzés. Ahogy létezem, végig fut velem  az időben, mintha mindig is lett volna, és futna a jövőbe is tovább.  Lehet, a vastagsága változik. Ha vastag, akkor sokkal erőteljesebben érzem. Ha vékony, akkor alig. A keresztmetszetében benne van egy érzés, és az azt kiváltó esemény. Az események pillanatnyiak, az érzések hosszantiak. Olyan, mint egy kábel, bár nem fut benne semmi előre vagy hátra. Inkább legyen hát kötél változó vastagsággal. Valahogy egy érzés köteg. Az érzések nem ugyanazok, nem egy nagy hosszú fájdalom, vagy egy nagy szorongás minden pillanatban. De nem túl sok, párhuzamos érzés, amelyek kicsit kellemetlenek. Nehéz megfogalmazni, de az biztos, hogy a teljes felszabadultságot, a teljes ellazulást gátolják meg. Néha a haláltól való félelem, néha az elköteleződéstől való félelem. Néha csak annyi, hogy semmi nem lehet teljes, mert egy virág mindig hervadt a 100ból. Egy bögre mindig csorba a szekrényben. Semmi nem sikerülhet 100%-ig. Nem születhet gyerek. Nem lehet mindig tavasz. Olyan, mint a tudás fájának gyümölcse. A kiűzetés a paradicsomból. Azt tudni, hogy valami soha nem stimmel. Valami, ami akadályozza a tökéletes boldogságot, és ami azt tudatosítja, hogy egy döntés sem hoz tökéletes eredményt. Egy köteg érzés, amiben a halállal próbálunk megbarátkozni, mert végtére is a végesség teszi a döntéseket döntésekké. A Barbaráról meg megfeletkeztem.