Voltunk kint

Haza szabadságról, be a cégbe, leülni, és szomorkodni. Elbaszott hangulatban lenni. Fáradtnak lenni a szabadságtól lelkileg. Vagy az van, hogy belőle van elegem, vagy az, hogy magamból. Vagy hogy egyszerűen nem tudok egyedül lenni, ha 10 napon keresztül egymás aurájába vagyunk. Illetve ő az enyémben. Azt hiszem, nem bírom, ha hülye. Nem úgy hülye, hanem simán ostoba. Buta. Butanő. Nem tud tájékozódni, nem figyel, nem beszél nyelvet, nem gondolkodik. Elfáradok, amikor ezt nekem kell csinálni. Költi a pénzt. Az én pénzem. Lehet, hogy spúr vagyok, és májkrémes szendvics volt a jelem az oviban, de én nem tudok ennyit enni étteremben. Én főzni akarok, és sporolni a kaján. Közben liheg, ha felérünk lépcsőn a másodikra. Hízik. Nő. Nézem a strandon, ahogy megy. Ez már nem az a kerekded idom, a latína. Ez már tömbség. Mellette izomos, sportos lányok színes bugyikban, domború vaginával, feszes mellekkel. Ez most nem arról szól, hogy nem találom a helyem a munkában, amit kivetítek rá. Vagy bajom van a saját utammal, és őt hibáztatom. Igen, öregszem, gecire fájnak a dolgaim, de ezt el lehet viselni. Ez testi kimerültség. Viszont amikor nincs kedvem odafordulni, belebújni, átölelni, az rossz. Szélsőségesek a gondolataim, végletesek a fejemben futó filmek. Talán most itthon, újra minden visszaáll.