Nők és atombomba

 Nagyjából mindegy, mit csinálok, most az úgy sem vezet semmire. Kint a hó, ablak előtt bent egy nő. Otthon egy másik nő. Tudásom a célomról szinte nulla. Körülöttem munka folyik. Emberek beszélgetnek a jövő termékeiről, amit majd beépítenek ide-oda. Talán hisznek is benne. Én meg nem akarom, hogy nagyon közöm legyen bármi ilyenhez. Inkább a  nőkhöz. Azt álmodtam, hogy két feleségem volt. Szép volt az új. Színházba is mentünk együtt.  Megvettük a felettünk lévő lakást, és egy lépcsőfeljárót kellett építeni ahhoz, hogy a második feleségem ott lakhasson fent és azon tudjak felmenni hozzá. Nagyon izgatott voltam emiatt. Hozzá kell szoknom, hogy csak egy feleségem lehet, és minden másik nő csak fantázia marad? Eddig eszerint éltem. Néha nehéz, néha nem.

 A materializmus nem ad megoldást a halál utánra. Az nem megoldás, hogy mikor meghalsz, a tested biológia, és kémia reakcióira bízva eloszlik a földben. Ennyi. Sem nekem, aki félek a haláltól, sem a rokonaimnak, akik majd elszenvedik a halálom, nem túl vígasztaló, hogy egyszer talán a testünket alkotó szénatomok újra összeállnak egy molekulában, és így nem veszítjük el egymást örökre. Szó se róla, a rokonaimmal nagyobb eséllyel alkotok új vegyületet, mint egy bangladesi kisfiúval, de úgy egyáltalán a vegyület alkotás nem túl reménykeltő. Főleg, ha az új vegyület mondjuk sav, vagy lőpor lesz, és nem virág, vagy biblia. Nagyapáddal majd egy atomtöltetben fogsz újra találkozni, bombasztikus élményben lesz részed. Szar lesz megöregedni.