cs

Nem is az van, hogy mindig szar a kedvem, és ezért szomorú dolgokat írok, hanem az, hogy ha jó a kedvem, azt nem írom le. Mert nem érek rá irogatni. Akkor nevetni kell. Meg élvezni, hogy süt a nap, simogat a fű, csipognak a madarak. Az írás terápia. Az egészséges embernek nem kell kezelés, se gyógyszer. Az egészségnek alig van lenyomata. Vagy van, de nem oly jellemző, mint egy orvosi anamnézis. Így lesz az is, hogy a kalendáriumba kerülnek az egészség eseményei- születés, bizonyítvány, diploma, esküvő, stb. A könyvekbe meg a fájdalmak lenyomatai. És azt hisszük, hogy az írók mind szomorú, beteg emberek. De igazából csak amikor írnak.

Nem mondom, hogy nincsenek ettől eltérő szokások. Nagyon sok vidám, és valóban erőtől duzzadó mű is születik. De kb. csak néhány polc az egész könyvtárhoz képest.

Mondjuk az is gyógyír, ha tudjuk, fájdalmunkkal nem vagyunk egyedül, de nem jó beleragadni a közös önsajnálat langymeleg mocsarába- hogy egy közhelyes hasonlattal éljek, de valjuk be kellemes az iszapban ülni. Már-már megközelíti az aktív boldogság érzését is, de mivel ott megfeledkezhetünk önmagunkról, vagy legalább is a sötétebbik, terhelt önmagunkról, azért a boldogság végül mégis jobb. Ezt kéne persze tudatosítani, hogy később is előhívható legyen. Ezért vegyünk elő papírt, és tollat a boldogság óráiban is. Írjuk le, hogy finom kávét ittunk, hogy sikerült a vizsga, hogy gyermekünk első lépéseit tette meg reggel, és azt mondta, papa. Hogy végre eldöntöttük, milyen csillárt szereljünk a nappaliba beköltözésünk után 6 évvel. Vagy hogy nagyon jó programon vettünk részt kedvesünkkel, ami után hosszasan szeretkeztünk. Ezek az események is indukálhatnak meséket, történeteket, gondolatokat nem csak az első ősz hajszál, a teleszemetelt lélek, és nagyapánk halála.