nem fáj a torkom, csak szorít

 Bejövök ide. Dolgozni kéne. Nem akarok, mert kurvára nem fog meg. De nem a munka, hanem az emberek nem fognak meg. Fáj válaszolni e-mail-ekre. Fáj megírni a választ dolgokra, amikkel kapcsolatban nincs semmi érdeklődésem. Bejövök ide. Szenvedek. Hazamegyek. Ha nem jövök be, és otthonról csinálom ugyanezt, akkor is fáj, talán nem ennyire, de fáj. Ha főzök, akkor nem erre gondolok. Tudok erre gondolni, de nem akarok. És nem tudom megmondani, mi a baj. Mindenre rá tudok mutatni, hogy ez, és e miatt is. Aztán visszakérdezek. Biztos ez zavar? Hisz nem is zavaró. 

És Anyám elmondja, hogy amióta ismeri apámat mindig örül, ha összetalálkoznak az utcán. Istenem, milyen jó. Milyen alap, és egyszerű kapcsolódásnak tűnik ez. Ha a nővérem kapcsolati válsága így hat rám, mitől leszek jól én? Én nem mindig örülök, amikor szembe jön a feleségem az utcán. Néha jó meglátni, ahogy jön felém. Tudatosul bennem, hogy nem vagyok egyedül, hogy lehet majd röhögni dolgokon együtt. De néha meg pont az jut eszembe, hogy egyedül lenni milyen békés, meditatív állapot. Mennyire nem kell megfelelni semminek, és amellett, hogy azt csinálom, amihez éppen kedvem van, akkor vagyok szomorú, és akkor vagyok vidám, amikor csak akarok. 

Lehet ám, hogy én is komolyabban beteg vagyok. Depresszió, bipolaritás, ilyesmi. Hogy a hormonjaim kicsit össze-vissza termelődnek. Nem a jó ütemben. Jó lenne erre hivatkozni, nem arra, hogy másokkal mit teszek, vagy mit nem teszek. Mi a helyes, és mi a helytelen viselkedés. Ne csodáld, hogy így érzed magad! Túl gyakran szorít a torkom. Nem fáj, csak szorít.