Alaphelyzet

 Vagyok én. 41 éves mérnök. Van az életem. Az is 41 éves. Vannak problémáim, azok nem mind 41 évesek. Feltételezem, hogy kb 80 pár évet fogok élni. Ha mondjuk 85-öt, akkor az utolsó 5 már így is úgy is nyüglődés, és félhalott állapotban telik majd, így 80 év lesz értékelhető jó esetben. Ezek szerint túl vagyok értékelhető életem felén, és így joggal nevezzhetjük a jelenlegi állapotom életközepi válságnak. Midlájfkrájzisz. 

Úgy gondolom, sokaknak ez ismert helyzet, és aki nagyjából elmúlt 40, az vagy túl esett már rajta, vagy most van benne nyakig. Eltekintek az ötvenévesen meghaló embertársaimtól, akiknek matematikailag 25 évesen volt midlájfkrízisze a Tankcsapda, és a Kispál közötti átállásban, de azok a problémák nem ezek a problémák voltak. Igaz, az én problémáim sem azok a problémák, mint mindenki más problémái. Van, aki ilyenkor már túl van az első válláson, és innét a második házasságon. Van, akinek teljes a családja, és mégsem tudja, hogy hova tovább az élet. Van, akinek a szülei már nem élnek, és biztos van olyan, akinek épp az a gondja, hogy még élnek. Nos én az vagyok, akinek élnek, és ez jó is így, de még nem házasodtam, pedig a szüleim szerint már kéne. Az egy kifejezetten hosszú történet, hogy 41 évesen miért nem házasodtam még. Lehet, hogy ezek a részletek előkerülnek apránként, de a pillanatnyi állapot, a görcs, a nehézség az most van, és nem a múltban. Persze minden valamihez köthető, de ha kötöm valamihez, az attól még nem oldja meg önmagát. 

Párom 37 éves. Egy nő. Nehéz róla írnom. Jó, és kevésbé jó dolgok kavarognak a fejemben, ha manapság rá gondolok. Valahol ez mindenkire igaz, hogy ez is egy kicsit, meg az is egy kicsit. 4 és fél éve vagyunk együtt. Az első olyan kapcsolatom, akivel 1 évnél többet bírtam folyamatosan. Gyors számolás: 41 mínusz 4 - én 37 voltam amikor "összemeccseltünk"- tényleg a tinderen történt- és ezek szerint 37 éves koromig nem volt 1 évnél hosszabb állandó kapcsolatom. Istenigazából 8 hónap volt a legtöbb egyben valakivel. Az egy év is csak úgy jött össze 3 hónapokból, szakítottunk, összejöttünk, szakítottunk... Általában én mondtam ki a végét, de sokszor nem tudtam azt betartani, és így jöttek létre a hintázások. Kint is vagyok, bent is vagyok, jajj de nagyon... nem voltam boldog. Most visszatekintve gyerekkorom óta nem voltam boldog úgy, ahogy a boldogságra álmomban gondolok. 

Párom 37 éves. Egy nő. Szeretem. Érdekes persze, mert néha meg csak azon bajlódom, hogy hol van az a szerelem. Hogy miért nem láttam sose tökéletesnek, mint egy illatos rózsaszín virágot egy mező, vagy valami mesés kert legközepén. Akinek semmi hibája, és nekem csak az a vágyam, hogy magammal vigyem, és a saját, betonfalakkal és szögesdróttal védett kertembe ültessem, hogy senki rá se nézhessen, és el ne lophassa soha-soha-soha. Nem gondolok rá így. Úgy gondolok rá, mint a társamra, akivel megosztom a napjaimat, amik akkor jók, ha mind a ketten mosolygunk, és legalább egy kicsit elfelejthetjük, hogy milyen rög az élet. Nem rajongok érte. Nincs már az, hogy áll a faszom, ha vele táncolok. Nincs az, hogy ha nincs itthon, akkor az ajtó előtt ülök, hogy mikor ér már haza. Nincs az sem, hogy ha más nőt látok, akkor ő jut eszembe, hogy hozzá hasonlítsam. Néha büdös. És én is néha büdös vagyok. Ami talán legjobban zavar, hogy olyan lusta, mint én. Ezzel persze rávilágítok a probléma egyik legkomolyabb forrására, amit lustaságnak hív a köznyelv. Apám így mondja- rest. Restség. Ezt persze nem mondja, mert ez egy túl bonyolult szó. Szóval a lustaság máshonnét nézve félelem, vagy önbizalom hiány. 

A midlájfkrájzisz oka ezerféle lehet, de én most mégis úgy érzem, ez a félelem dolgozik bennem. Azt hiszem, ha valaki valamiben örömét leli, azt szívesen csinálja. Például a sportolók a sportot. Az énekesek az éneklést. Matematikusok a matematikát. Tanárok a tanítást. Ha valaki nem leli örömét valamiben, akkor azt vagy nem csinálja, vagy szarul csinálja. Nem leli benne örömét, mert sikertelen, mert ügyetlen, mert nem érti, vagy fél attól, hogy sikertelen lesz, fél, hogy ügyetlen lesz, fél, hogy nem fogja érteni, stb. Szóval inkább nem csinálja. Az persze nem baj, ha egy matematikus nem lesz falmászó, mert sikertelen benne, de az már baj, ha valaki semmire nem tudja rávenni magát, mert önmagában nem hisz. Ez tényleg baj, és így lesz belőle "lusta".  A félőlény. Mint most én.

Elmondok egy másik érdekeset. Az elején, mikor elkezdtünk járni, nem voltam benne biztos, hogy minden fain lesz. És néha említettem egy-két aggodalmam, hogy ez miért van így, vagy miért van úgy. Ha kritikusan fogalmaztam meg, akkor általában visszakaptam egy olyan tükröt, ami mindig megváltoztatta a véleményem. Vagy mondhatnám úgy, visszaharapott. Ez sosem volt túl jó, mert én nem arra voltam kiváncsi, hogy szerinte én miért vagyok hibás, hanem egy dologról akartam véleményt mondani. De egy idő után elhallgattam a véleményem a visszaharapások miatt. Már csak a jót, csak a pozitívat mondtam, és nem volt közöttünk valódi vita. A negatívak bent maradtak és gyűlögettek. Pedig nem rég rájöttem, hogy ha elmondom, és ő vissza is harap, akkor belül mégis meghallja, amit mondtam. Sőt át is értékeli, de ez már a másnap, harmadnap műve. Én meg féltem a visszaharapástól. Nem voltam erős, és határozott, mint amilyennek képzeltem magam kb 8 évnyi pszichoterápia után. 

Pszichoterápia. Nagyjából 26 évesen az önygyilkosságon gondolkodtam. Nem akartam az lenni, de mégis gondolkodtam rajta. Borzasztó zavar volt bennem. Semminek tartottam magam, és azt hittem meleg vagyok. Semmit sehova nem tudtam tenni, és semmivel nem voltam békében, ami én voltam. Egy excsajom, segített találni egy szakembert. Pokol volt, aztán nyűglődés, aztán valami egyensúly lett. Kiderült, hogy nem vagyok meleg, pedig erre számítottam. Az is kiderült, hogy mégis érek valamit, és lehetek büszke is magamra. Kicsit túl is csordultam magamtól, és már készültem az istnné válásra, de ez nem történt meg végül. Sok minden megoldódott, de most mégis itt vagyok. 

Tegnap este azt mondta nekem (41) a csajom (37), hogy most már össze kéne házasodnunk. Ezt az utóbbi időben néha felemlegeti. Az ágyban feküdtünk egymás mellett vékony ruhákban. A pöcsöm hirtelen annyira összement, hogy el kellett tolnom a kezét. Ott feküdtem összetöpörödött pöccsel, és nem tudtam mit válaszolni, brummogtam csak, meg hümmögtem. Ő meg szerette volna, ha elalvás elött nyomtunk volna egy menetet. Ő persze cirmogásnak hívja. Valami öreg bácsi mondta így a tévében egyszer. Szóval ott fekszem, és a házasság hallattán elmegy belőlem minden férfias. Az agyam cikázott, kevert, kavart, egyik kétségből esett a másikba. Kb. 3 hete nagyon megtetszett egy lány. Régebben is tetszett, de nem nagyon. 3 hete viszont beleremegtem. Felkavarta bennem az iszapot. Aztán 2 nap ösztöncsörtetés után azt mondtam, nekem a csajom kell, bármennyire is nem ő az a rózsaszín virág a kert közepén. 4 éve mondok le mindenkiről érte. 4 éve szokom a rigolyáit. 4 éve csiszolódunk. 4 éve építjük az életünket. Nem merném leírni azt, hogy a jövőnket, mert a jövő az számomra sokáig egy ilyen áttetsző ködön túli idális életkép volt. Azt hiszem, amikor ezt a hitet elvesztettem, ott kezdődhetett a hanyatlásom. A jövőnek mindig jobbnak kell lennie. Azaz, a Most nem a legjobb. Soha sem a legjobb. Lehet kicsit jó, vagy nem olyan rossz, de ha így marad, hááát... Minek az erölködés? Szóval lemondtam a lányról, és minden gondolatáról, és visszakanyarodtam a közös élethez. Pop-csajok-satöbbi. 

Felébredtem hajnali fél 3-kor. A gyomrom összeállt, és a házasságon gondolkodtam. Miért félek tőle? Mit kéne tennem, ha ennyire félek tőle? Mit mondjak el ebből a csajomnak (37)? Gyereket akar, de nem akar terhes esküvőt. Mondhatom, hogy esküvő nem lesz, gyerek lesz. Az eskövő macera, a gyerekcsinálás meg viszonylag egyszerű, amennyiben összejön. És tudom, nem mindig jön össze. Pláne ilyenkor. De nem kell odaállni, és motyogni dolgokat egy idegennek, amikben teljesen bizonytalan vagyok, vagy amiktől félek. Nem kell mosolyogni, nem kell semmi olyat, ami állítólag maga a boldogság. Láttam már pár esküvőt, és mindig azon gondolkodtam, hogy az "igen" az mennyire igen. Teljesen igen, vagy egy kicsit igen is, meg nem is? Vagy lehet, hogy legbelül nem? És aki hangosan mondja és határozottan az gondolja úgy, vagy halkan is lehet igazi? Én elbasznám? Ign. Gn. Elájulnék? 

Egyedül agyalok egy ideje. Senkinek nem merek beszélni ezekről a dolgokról így. Ilyen bárdolatlan. Mindig attól félek, amitől régen is féltem. Hogy majd elkerekedik az emberek szeme, és azt mondják, ez nagyon durva! Hát ez szívás! Nem irígyellek öcsém! És aztán így maradok a semmiben. Amikor azt hittem, hogy meleg vagyok, akkor is így voltam. Pár embernek beszéltem róla, de úgy megnyugtatni senki nem tudott. Sem arról, hogy jó ez így, sem arról, hogy nincs is igazam. Ezért mentem szakemberhez. Nem tudom, hogy most kell-e. Lehet, az nagyot dobna az ügyön, de én még mindig csak topogok. Ez az alaphelyzet.